Sütés, főzés, takarítás és egyéb házi praktikák

Nem, nem, nem! Vagy igen?

Nem, nem, nem! Vagy igen?

Ti is gyakran találkoztok gyermeketek szavaiban, tetteiben önmagatokkal, vagy éppen a párotokkal, ne adj’ Isten annak anyjával? Ellenkezik, dacol, tagad és komisz?

Számos élethelyzetben előfordult, hogy meglepődve bámultam bele a lányom által tartott tükörbe, s láttam már olyat is, hogy a kevésbé érzékeny férjem is megilletődve tapasztata, jobb, ha vigyázunk a szavainkra, tetteinkre, sőt még a gondolatainkra is.

Nagyon érdekes, hogy szinte minden baba az elsők között tanulja meg kimondani – és hozzá milyen fantasztikusan tisztán – a szót, hogy NEM! Persze ez sem véletlen – minthogy kevés ilyen helyzet van a gyermeknevelésben -, megszámlálhatatlanul sokszor hallotta az első hónapokban ezt a szánkból.

Amikor megszületett, sokáig örültek neki, mindenki körülrajongta, de már szinte azonnal találkozott a szóval. Anya mesélt a szülésről a látogatóknak: “Hát, NEM volt könnyű szülés…”, Apa panaszkodott közben: “Azóta meg NEM akar aludni, NEM akar enni…NEM hagy aludni, NEM hagy enni!…”

Aztán megtapasztalta, hogyan NEM felel meg a felé támasztott elvárásoknak: “Még NEM fordul hasra, még NEM jön a foga, még NEM ül, NEM mászik, jajj! ”

És a legnehezebb lehetett, az az időszak, amikor ezeket a szavakat már Neki címeztük: “NEM szabad! ; NE nyúlj hozzá! ; NE vidd el! ; NE sírjál!…Egyáltalán SEMMIT SE csinálj!”

Ilyenkor érzem, hogy mi szülők, valójában nevetségesek és gyerekesek vagyunk. Ezeket a csepp csodákat, mi hívtuk erre a földre, hogy éljenek, hogy mi boldogok legyünk, azáltal, hogy őket azzá tesszük, hogy a mi életünknek is legyen értelme. S ehhez képest? Azt várjuk tőlük, hogy a lehető legkevésbé zavarják a köreinket, hogy csendben legyenek, egyenek, aludjanak, játsszanak – persze egyedül -, és tegyenek meg minden olyan különlegességet, amellyel lenyűgözhetjük, vagy éppen borsot törhetünk a szomszéd anyuka orra alá. Na, ne!

Nevetve kérdezte ma a férjem, hogy szerintem miért jön ez a tagadás szinte ösztönösen, miért vágja rá rögtön minden kérdésre, felvetésre, hogy nem, miért dacol?

Egyértelmű, ezt látta, ezt tanulta. Hiába igyekeztünk betartani az elhatározásunkat, sajnos óhatatlanul sokszor tiltottunk. Olyan gyakran hallottam már, azt a számomra elképesztő nevelési alapelvet, hogy a gyermeknek kell alkalmazkodnia a mindennapokhoz, mert ő jött ebbe a családba, nem a szülőknek kell megváltoztatni az életritmusukat. Nekem hihetetlen, hogy ezt bárki komolyan gondolhatja, hiszen nem egy kutyát vagy más kedvencet vásárolunk, amikor gyermeket vállalunk. Az állatokat be lehet idomítani, meg tudják tanulni, ha valamit tilos, nem érdeklik a miértek. De a gyerekünket? A babát nem véletlenül szoktuk új családtagként nevezni, hiszen valóban az is! Az otthonunk az otthona is, a mindennapi életünk tárgyai az övé is, az értékeinket egyszer ő örökli majd.

Miért kellene elfogadnia, hogy az az ÉN konyhaszekrényem? Nem az enyém, hanem a mienk, így a lányom minden szekrényben, ami alapvetően közös, kapott egy kis részt, ahol az ő tányérkái, kanalai, villái, s néha más érdekes játékok laknak.

Miért kellene elfogadnia, hogy a könyvespolcon lévő könyvekhez nem nyúlhat? Kaptak helyet az ő könyvei is, s inkább azt tanítom meg neki, hogy a könyv érték, vigyázni kell rá. Rajzolni pedig csak papírra szoktunk, a könyvben, falon nem mutat jól.

Miért kellene elfogadnia, hogy nap, mint nap azt hallja, hogy ehhez, vagy ahhoz nem nyúlhat. Ha valami valóban értékes és sérülékeny, azt tegyük olyan helyre, ahol nem éri el. Ha pedig valami veszélyes, akkor mondjuk azt, és persze tegyük olyan helyre, ahol nem éri el.

Az én nevelési alapelvem az, hogy a lányom otthon van ott, ahol mi. Mi pedig borzalmasan kényelmetlenül és elnyomva éreznénk magunkat, ha lépten-nyomon megtiltanánk egymásnak ezt-azt. Lehetetlen, elképzelni sem tudom, hogy így éljek, éppen ezért sosem kényszeríteném ezt a gyerekemre. Hiszen azt szeretném, ha boldog lenne, a közös otthonunkban, a közös életünkben, egyenrangú családtagként.

Legolvasottabb cikkek

1 hozzászólás

  1. Az utolsó mondat a legfontosabb! Erre mondom én azt, hogy IGEN!
    Gratulálok!

Mondd el a véleményed!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>